Egy melegnek ígérkező csütörtök reggel kezdődött. Kisebb csoport verődött össze Békásmegyeren a Szent József Ház előtt. Látszott, hogy készülnek valamire. Kisebb-nagyobb csomagokkal, hálózsákokkal, hangszerekkel pakolták fel magukat. Feltűnő jókedvük sem hagyott kétséget afelől, hogy nagy dolog van készülőben.

És valóban. Az Ófalu ministránsai gyülekeztek táborozni az egyre szépülő ház előtt.

9 órára beszéltünk meg találkozót, hogy ne kelljen kapkodni. Bőven időben voltunk, hiszen a vonat 11 után pár perccel indult a Keleti Pályaudvarról, és a jegyek is megvoltak már. Háromnegyed 10 körül készen voltunk a bepakolással, leellenőriztük a diákigazolványokat, TAJ-kártyákat, BKV-jegyeket, és Gábor atya áldása után elindultunk.
Gyakori létszámellenőrzés mellett eljutottunk a pályaudvarra. Gond nélkül megtaláltuk a vonatot, fel is szálltunk. Alig akadt utastársunk, és ez nem változott az átszállás után sem. Hely és meleg is bőven volt mindegyik két órás utunkon. A buszra várva kissé csepergett már az eső, a buszról pedig olyan felhőt is láttunk, amiből szakadt az eső.

Miután elfoglaltuk a táborhelyet, megismerkedtünk a szomszéd kutyákkal, kiosztottuk az ágyakat, mindenki megkapta a tábori emlékpólóját. Ez néhányaknak annyira tetszett, hogy négy napig nem is hordtak mást. Estefelé a falut is bejártuk, széltében, hosszában. Néhányan, bátorságukat bizonyítva, a Kertekalján is végigmentek a félhomályban.
Már első este megtaláltuk kedvenc foglalatosságunkat: egymás hangszerein próbáltunk játszani. Az egész táborra jellemző volt, hogy három felől négy dallam szállt. Az esti program része volt a mese és a napzáró imádság is. Elly volt a mesefelelős. Első este rémmesével ijesztgetett bennünket.

Minden reggel más gondoskodott izmaink bemelegedéséről, inaink kellő nyúlásáról. A gitárzenés ébresztő után az udvaron reggeli torna várta az ásítozó ministránsokat. Pénteken Kata mozgatta meg ministráláshoz szükséges részeinket, szombaton Ági vezetésével tapostunk képzeletbeli kígyókat. Vasárnap, a mise előtt, Misi mozgatott át minket, miután Elly majdnem átöltözésre kényszerítette mozgékony bátyját.

Minden napra előre eltervezett műsorrendünk volt. Pénteken a közeli kilátóhoz kirándultunk. A nagy meleg és a nagyon különböző sétatempó ellenére felértünk a hegyre – egy Matáv toronyhoz. Kissé elszontyolodtunk, mert azt hittük, eltévedtünk. Később kiderült, azt a helyet hívják kilátónak. Fenn a hegyen elfogyasztottuk finom szendvicseinket, és olyat gyilkosoztunk, mint még sosem. Kiváló logikáról és találékonyságról tettünk tanúbizonyságot. Mivel az ég jelezte, zuhanyozni fogunk hamarosan, gyors léptekkel elindultunk lefelé. Az erdő zengett az énekünktől, ami tíz kicsi négerről meg egy „hózentrógerről” szólt, valamint Aliról, aki tevegel, és nagyon boldog. Mire leértünk a faluba, rendesen pöttyösek voltunk az esőtől.
Egy késői gulyás-ebéd után végre nyomozásba kezdtünk. A régen várt játék következett. Egy gyilkosság részleteire voltunk kíváncsiak. Végül nem könnyen, de az igazság győzött. Néhányan tovább fűzték a történetet, és napokig folytatták a játékot. Péntek délután új láz lett úrrá a táboron: a hajfonás. Nem sok hosszú haj maradt befonás nélkül.
Szombaton reggeli után ministráns létünk lényegét kerestük, feladatainkról beszéltünk templomban és templomon kívül. Eközben elbúcsúztunk Annától, aki képviselte a ministránsokat régi vezetőnk, Pisti esküvőjén. Délután lejátszottuk a második, és egyben utolsó CATAN telepesei játékot. Úgy néz ki, túl fáradtak voltunk hozzá, vagy csak a sok hangszernek nem tudtunk ellenállni. Ha jól számoltuk, annyi hangszer volt ott, mint mi magunk: egy fuvola, egy gitár valamint sok-sok szoprán és alt furulya.

A vasárnap nagyon kalandosra sikerült. Fél 10-re terveztünk menni Kékedre misére. Turistaút, kb. 2 km. Nem lehet ez gond, főleg térképpel, gondoltuk. Mégis gondot jelentett, mivel a jelzett turistaút csak a térképen volt jelzett. Több kisebb-nagyobb út volt, de egyiken sem volt jelzés. Három irányba is elindultunk, majd visszafordultunk. Fél 10-kor épp a Sátor-hegyről ereszkedtünk le. Átvágtunk egy szúrós bozótos réten, de már legalább sejtettük, hogy Kéked felé megyünk. Egy erdős részen „átkeltünk” egy picike patakon is. Néhány kanyarral később aszfaltozott útra értünk, és megpillantottuk a Kéked táblát. Sajnos pont a templommal ellenkező oldalán voltunk a falunak. Már-már azt hittük, meg sem találjuk a templomot, amikor megpillantottuk a tornyot. A prédikáció közben értünk oda a kis templomba. Mise után pihentünk kicsit, majd a tervezett úton mentünk haza. Forró volt, világos és egyenes. Két gabonatábla közt vezetett. Egy helyen össze is nőttek a bokrok, akkor a búzatábla szélén mentünk. Mikor visszaértünk Pányokra, láttuk, először indultunk jó irányba, de azt az utat nem lehetett volna onnan a jó útnak nézni, alig látszott. Fáradtan és szomjasan értünk haza, a lábunk is elég karcos volt, de elégedettek voltunk magunkkal. Végül sikerült megszentelnünk a vasárnapot. Ennyit még biztos egyikünk sem küzdött azért, hogy misére mehessen. Az olvasmányokat elolvastuk az Adoremusból, így tényleg nem sokról maradtunk le.

Ez a kaland után dicsértük magunkat, hogy majdnem teljesen összepakoltunk mise előtt. Így minden gond nélkül, időben kiértünk a buszhoz. Hazafelé már nem volt olyan meleg, de azért nem is fáztunk. Hely csak a második vonaton nem volt túl sok, ott nem igazán tudtunk leülni, csak az út felénél, szétszórva. Este élményekkel és kisebb karcolássokkal tele, de teljes létszámban költöttük el vacsoránkat az otthon melegében.

Ladányi Márta, 2009.